ÍGY KEZDŐDÖTT
Születtem 1930. szeptember 26-án, Dicsőszentmártonban, nyolcgyermekes munkás-családban. Szüleim földművelők gyermekei voltak, a középréteghez tartoztak ideig-óráig. Apai nagyapáméknak még húsz hektár földjük és egy cséplőgépük volt Nagysármáson. Református, magyar emberek voltak. Édesapám jól képzett ácsmester lett az elemi iskola elvégzése után. Édesanyám szintén nagysármási eredetű, heten voltak testvérek, ugyancsak református magyarok.
Lehet, hogy untatom az olvasót, amikor néhány olyan adatot sorolok fel, amely azt hivatott megvilágítani, hogy mit jelentett egy magamfajta magyar emberkének beleszületni Nagyromániába Trianon után tíz évvel.
Sorsom alakulásához azonban szükségesnek látom, hogy erről is szó essék.
Mindkét ágról minden pereputtyom 1920 után kisebbségi sorba jutott. Beletörődéssel, de korántsem egyetértéssel viselték mostoha sorsukat. Az új román állam gyarmatosító, magyarellenes, elnemzetelenítő, megalázó politikai légkörében több százezer magyart fosztottak meg javaiktól, az első világháborút követően több mint 400 ezer hektár első osztályú földet koboztak el magyar tulajdonosaiktól, és osztották szét az új román gyarmatosítók között. Sok tízezer hektár erdőt, legelőt, kaszálót, közbirtokossági területet koboztak el, egyházi vagyont, ipari létesítményeket, pénzügyi intézeteket, bankokat, hitelszövetkezeteket sajátítottak ki. Kisajátították a magyar iskolákat és leépítették vagy megszüntették a magyar nyelvű oktatást.
Én beleszülettem az új állam hontalanságába, ami meghatározta nemcsak gyerekkorom, de születésem körülményeit és helyét is. Nagyobbik testvérem 1928-ban még Nagysármáson születik. A megélhetés, az anyagi gondok azonban szüleimet Jászvárosba kényszerítik 1929-ben. A gazdasági hanyatlás az építőiparra is kihatott. 1930 elején Dicsőszentmártonban a Herkules Tégla- és Cserépgyárban kaptak elhelyezést a szülők. Édesapám égetőmesterként lakást is kapott a téglagyár udvarán. Egyéves voltam, amikor elhagytuk szülővárosomat, és Mezőtóhátra költöztünk, apám béresnek szegődött el az uradalomban.
1934 őszén átköltöztünk Marosludasra. Újból keresett lett az ács szakma. A két tehenet, hét juhot eladtuk és házat építettünk Marosludason. 1939 őszéig apám viszonylag jól keresett, majorságot, disznót tartottunk. Rendesen étkeztünk, öltözködtünk és iskolába jártunk. A család közben létszámában is gyarapodott.
1937-ben, hétéves koromban kezdtem az iskolát. Sajnos a történelmi körülmények és a család gazdasági helyzete nem tette lehetővé a továbbtanulást anyanyelvemen. Kisebbségi sorsom első intézményes negatív megkülönböztetését szenvedtem el akkor, amikor az első két elemi után már román iskolában kellett folytatnom a tanulást. Az anyanyelvi oktatás hiánya szinte egész életemre kihatott.
Marosludason volt ugyan anyanyelvű oktatás is a katolikus és református elemi iskolában, de csak egyetlen osztályt működtettek. A felekezeti iskolából kiszorultak az állami iskolába iratkozhattak, ahol az oktatás nyelve természetesen csakis román volt.
A haddelhadd, a nincstelenség legnehezebb időszakát a család 1940-1944 között élte át. 1939 őszén édesapámat behívták katonának - ahogy akkoriban mondták, koncentrálták -, a család kenyérkereső nélkül maradt. A négy gyermek eltartása édesanyám gondjaira maradt (1941-ben megszületett Ibolya, a nagyobbik húgom). A családfenntartásban részt kellett vállalnunk nekünk, nagyoknak, a bátyámnak, Árpádnak meg nekem. Elszegődtünk kőművesek mellé maltert, téglát hordani, az állomáson poggyászt cipeltünk, szódavizet, mozijegyet árultunk, a hetivásáron marhákat hajtottunk. A bukaresti kereskedők által felvásárolt szarvasmarhát a tordai úttól a nagyállomásra kellett átterelni, a több tucat szarvasmarhát bevagonírozni. Délelőtt a marhapiacon románul-magyarul reklámoztuk, kínálgattuk Génádi bácsi szódavizét. Génádi bácsi volt az egyedüli "szódagyáros" Marosludason. A szomszédunkban lakott, a vasúton túl. A gyáron kívül egy szamara és egy kétkerekű szekere volt, meg népes családja. A szódagyárban Ő, a tulaj volt az egyedüli munkás is. Péntek este átjártam hozzájuk gyertyát gyújtani, szombat reggel tüzet gyújtani. Hálából egy-egy szem kockacukrot meg pászkát kaptam. A kínos, nehéz megélhetés éveiben ki-kijártam télen a nagyállomásra. Egy liter tejjel megvesztegettük a mozdonyvezetőket, és két lapát koksz-szenet kaptunk érte. Ha más szülők gyerekei megelőztek a műveletben, és nem kaptunk szenet, akkor kihasználtuk az őr ébertelenségét és az állomás raktárterületéről méteres tűzifát loptunk. Nem volt pénzünk tűzifára, sokszor még gyufára meg petróleumra sem. Ezekben az években ritkán hevítettünk be a sütőkemencébe, kenyér helyett puliszkát meg málét sütött az anyám. Vasárnap nem volt, csak nagyon ritkán tyúkhúsleves, csöröge meg pánkó. A krumplipüré helyett inkább a héjában főtt krumpli volt a gyakori eledelünk. Kukorica meg máléliszt az volt, meg sütőtök, száraz- paszuly, káposzta, murok, karalábé.
Édesapámat évente egyszer láttuk, amikor kétheti szabadságot kapott a frontról. Ebből a röpke örömből született 1943-ban István öcsém. Ő volt a család reménye. Törvény írta elő, hogy az öt-gyermekes családfenntartókat le kell szerelni. Édesapám kérése nem nyert orvoslást a román állam
diszkriminációs kisebbségellenes politikája miatt. Nem maradt más lehetőség számára, megszökött, és 1943 őszén hazajött. De hogy elkerülje a hadbírósági processzust, átszökött Magyarországra. Magával vitte a bátyámat, Árpádot.
A rendőrségi zaklatások és a megélhetés hiánya arra az elhatározásra késztette édesanyámat, hogy kövessük édesapánkat. Eladta a házat, az ingóságokat, és az így kapott pénzzel megfizette azt a csempészt, aki átkalauzolt a határon.
A határon az átkelés nem volt éppen leányálom. Ma is csodálkozom tetteimen, a kényszer teremtette bátorságon és vakmerőségen. A határátlépést édesanyám rendezte, ráfordította egész vagyonunkat. Egy mezőgerebenesi román tanítónő vállalkozott át csempészésünkre. A tanítónő többször leutazott Marosludasra és egy-egy átalvetőbe csomagolt cókmókot vitt magával. Összesen az egész batyunk hat átalvető volt. Az átalvetőket édesanyám varrta kendervászonból. Március utolsó hetében Mezőméhesre, Molnár Sándor bátyámhoz költöztünk. Egy hetet töltöttünk nagybátyámnál, azután, április 3-án este 10 órakor felültünk a mezőméhesi végállomáson a keskeny vágányú személyvonatra. Másfél óra múlva kiszálltunk Mezőgerebenesen, a másik végállomáson. Itt volt a határállomás. (Más időkben ez a kis vonat Marosvásárhely- Mezőméhes-Bánd érintésével közlekedett.) Az állomáson várt a tanítónő. Egy félórai botorkálás után a vaksötétben hazaérkeztünk hozzá, a kertje végében kb. 500 méterre volt a román-magyar határ. A házban megpihentünk, a kicsik ettek valamit, tejet ittak. Éjjel 12 órakor útra keltünk. Elöl ment a kalauzunk, utána édesanyám, bal karján István öcsém, aki még nem töltötte be az egy évet, a jobbjával fogta húgomnak, Ibolyának a kezét, aki hároméves volt, bal felől a szoknyájába fogódzkodva hatéves Attila öcsém. Attila karján a füles kosár volt, benne a kis elemózsia, vagy 20 darab friss tojás, egy darab szalonna, egy üveg tej, két lilahagyma és öt szelet kenyér. Leghátul mentem én, két átalvetővel a vállamon. Utunk gyümölcsfák között vezetett felfelé. A határ a domb gerincén vonult át. Borús, de száraz idő volt szerencsénkre, erősen fújt a száraz, meleg nyugati szél. A kert végében megpihentünk, a tanítónő nem jött tovább, útbaigazított, menjünk csak előre, s mikor kiérünk a domb tetejére, akkor már magyar földön vagyunk. Elbúcsúztunk és csalódottan folytattuk utunkat. Azért fizettük meg a kalauzt, hogy a határon átvigyen.
Legalábbis így képzeltük mi. A sötét éjszakában lassan, bizonytalanul, nesztelenül haladtunk előre. Némi zaj csak akkor keletkezett, amikor Attila a szántásban megbotlott félálmában, orra esett és a kosárból minden kiborult. A tojások ott maradtak, nagy része összetörött. A többi elemózsiát visszaraktuk és továbbmentünk. Édesanyám Istvánt a másik karjára vette, én is letettem az átalvetőket, megpihentem. Aggódó sze-mekkel kémleltük, hol is a határ, nehogy határőrökbe botoljunk. A román határőröktől féltünk, mert ha elfognak, visszakísérnek és minden odaveszett. Lassan felértünk a dombtetőre, a határnak semmi jele, sem drót, sem kerítés, sem külön sáv, boronált rész, mint a határoknál szokás. Nem tudtunk eligazodni, nem tudtuk, a határon innen vagy túl vagyunk. Bizonytalanul mentünk előre, és csak akkor riadtunk meg és húzódtunk be a bozótba, amikor hangokat hallottunk. Szívünk hevesen vert. Határőröktől tartottunk. De ahogy a hangok felerősödtek, magyar szavakat hallottunk. A sötétben felrémlett két alak csizmában, fehér harisnyában, fekete bundasapkával. Meglepődtek, amikor a sötétből megszólítottuk őket, de miután megtudták, kik vagyunk, készségesen útbaigazítottak. Biztosítottak, hogy a határon áthaladtunk, magyar földön vagyunk. Nem messze van egy ház, ahová nyugodtan bekopoghatunk, egy magyar gazda tanyája. Izmaink megerősödtek, bátorságot kaptunk, hamarosan bekopogtunk Gyuri bácsiékhoz. Éjfél után kettőt mutatott az óra. Gyuri bácsiék roppant emberségesen, készségesen fogadtak. Álmukból felzavarva, ágyat vetettek, a három kistestvérem aludt. Az út utolsó részén édesanyám Ibolyát is ölben kellett hogy vigye. Miután lefektették őket, édesanyám elmesélte történetünket, barangolásunkat. Gyuri bácsiék meghatódva végighallgatták, jól ismerték kalauzunkat, hiszen annak előtte szomszédok voltak. Gyuri bácsi felajánlotta, hogy engem visszakalauzol, hogy a vagyonunk, a batyunk többi részét áthozhassuk. Házigazdánk nem kételkedett, hogy az özvegy tanítónő, aki egy leánytestvérével lakik együtt, rendes ember, nem tartja vissza javainkat. Négy átalvető maradt náluk, ruha- és ágyneművel. Az egyikben füstölt disznósonka, zsír és szalonna volt. Gyuri bácsival elindultunk vissza, a határ felé, Gyuri bácsi a domb tetején, a határ magyar felén maradt és mutatta, merre menjek, mert a dombról a vaksötétben csak a kékre meszelt román házak falai lát-szottak. Az irányt tartva, célba találtam. Hogy, hogy nem, magam sem tudom. Nappal sohasem láttam sem a tájat, sem a házat. Mikor eltávoztunk, nem néztem vissza. Nemcsak a házak színe egyforma, hanem maguk a házak is. Többnyire tornácos, szoba-konyhás kis hajlékok. Szimpla üveges ajtón kopogtattam. Suttogást hallottam, és egy riadt női hang megkérdezte románul, hogy ki az. Én is románul feleltem, hogy Király néni fia, Károly. Ekkor az ajtó arasznyira kinyílt, felismertem a tanítónő sovány arcát, őszülő haját. Azt kérdezte: „Baj van?" Én meg azt feleltem, hogy semmi baj, csak a batyukért jöttem. Ekkor a tanítónő rám förmedt, hogy milyen batyukról beszélek, itt nincs semmiféle batyu. Gyorsan kotródjam onnan, mert hívja a határőröket. Én meg erősködtem, hogy addig egy tapodtat sem megyek, míg a négy átalvetőt ide nem adják. Látván, hogy nem lehet megijeszteni, elkergetni, ímmel-ámmal kitették az átalvetőket a tornácra és az ajtót bezárták. Felsóhajtottam a sötétben, s azon gondolkoztam, most mitévő legyek, négy átalvetőt hogy cipeljek egymagam. Tizennégy évesen is munkában edzett, jól megtermett, fogdmeg legényke voltam. Két kézzel a négy átalvető összekötőjét megfogtam, és a tornácról a kertbe húztam őket. Kettőt a vállamra vettem, és száz méterre előrevittem. Letettem, visszamentem a másik kettőért. Aztán pihentem egy sort és kezdtem elölről. Tudom is én, hányszor végeztem el ezt a műveletet, amíg a tetőre felértem, nem számoltam. Lihegtem, a víz csorgott rólam. Kezdett pirkadni. Gyuri bácsi sehol. Amint később kiderült, Gyuri bácsi aggódva a késésemért, arra gondolt, hogy elkerültük egymást, és hazament. Mivel nem talált otthon, visszatért, és mire én hozzájuk értem, ő nem volt otthon. A felesége és édesanyám aggódtak, nem megy-e át a határon engem keresni. Én mentem utána. Szerencsére nem kellett sokat gyalogolnom, a hajnali világosságban már nem kerültük el egymást.
Másnap délben, miután jól megetettek és útravalóval elláttak, Gyuri bácsi beszállított minket az örsre. A mezőbándi határőrsön egy napot tartózkodtunk. Innen felszállítottak Kolozsvárra, két hétig a kémelhárító megfigyelése alatt álltunk. Szamosfalván laktunk, édesapám öccsénél, Elek bátyámnál. Május elején a család egymásra talált. Marosszentiványon tartózkodtunk két hónapig, édesapám legkisebb öccsénél, Pista bátyámnál.
1944 ősze a Mezőségen talált, ott éltem át azokat a napokat, amikor a magyar had-sereg augusztus végén átlépte a határt, és bevonult Dél-Erdélybe. Édesapám a Mezőségen dolgozott akkor, Szászlekencén, Atzél Ede birtokán istállót és szénatárolót épített. Aztán átvonult rajtunk a front.
1944 januárjában édesapám hazament Marosvásárhelyre, onnan két jó lóval és stráfszekérrel jött vissza, amire felraktuk a batyuinkat. Marosvásárhelyen a Kossuth Lajos utcában, a Malom utca végében házat béreltünk és a család véglegesen idetelepedett.
1944 tavaszán megszületett a második húgom, Erzsébet, sorban a nyolcadik gyerek, az élők közül a hatodik. Hála Istennek, mind a mai napig élünk.
1945 márciusában ácsinasnak szegődtem el Mihály Tiborhoz, Mihály Jóska bácsi illegális, régi kommunista, az akkori ideiglenes munkásgárda, rendőrfőkapitánya fiához. Tibor, a mesterem, az RKP tagja, a Magyar Népi Szövetség marosvásárhelyi szervezetének egyik vezető egyénisége volt. Ő irányított engem a mozgalomba.
Ezzel el is indultam saját utamon. Tanonciskolába jártam, a mozgalomban tevékenykedtem, hittanórára jártam a Vártemplomba. Konfirmálásra azonban már nem került sor, „ideológiai megfontolásból".
Az életemben nem minden úgy alakult, ahogy szerettem volna. Pályaválasztásom az akkori társadalmi, politikai viszonyok határozták meg. Nemegyszer feltették és felteszik a kérdést újságírók, újdonsült demokraták, liberális mezbe öltözött honfiak, hogy ugyebár, lám csak, Király fiatal kora óta meggyőződéses kommunista, a kommunista rendszer egyik pillére. Ő is egyike azoknak, akik behozták a szovjet rendszert, a kommunista ideológiát honosították meg nálunk és Kelet-Európában. Vitatkozzam velük? Majd az idő eldönti, mit is kellett tennie annak a proletárgyereknek, aki a saját bőrén tapasztalta meg a kizsákmányolást és a román nacionalizmus terrorakcióit.
Akkor azonban, 1944-45-ben csak egyetlen lehetőség volt: a kommunisták mellé állni. Erdély magyar lakosságának orientációját ez határozta meg. A román csapatok bevonulása Észak-Erdélybe, lehetőséget teremtett a Maniu-gárdák garázdálkodásainak. Aki szembe tudott szállni és fellépni ezek ellen 1944 őszén, 1945 tavaszán, az egyedül a Vörös Hadsereg volt. A szovjet parancsnokság kitiltotta a Maniu-gárdákat Észak-Erdélyből, mely elégtételt és elismerést szolgáltatott az erdélyi magyarságnak, bizalmat és reményt keltett, hogy az erdélyi magyarság nem lesz újabb atrocitások áldozata. Ugyanezt a reményt táplálta a Román Kommunista Párt, amely fennhangon elítélte a szélsőséges nacionalista, magyarellenes Maniu-gárdák bosszúálló cselekedeteit. A szovjet megszálló parancsnokság kitiltotta a román adminisztrációt Észak-Erdélyből 1944 őszén, és csak garanciavállalással, a Petru Groza által vezetett kormánynak engedte át ideiglenesen a békeszerződésig a terület adminisztrációját.
Ilyen körülmények között indultam én is el a „fényes szelek" szárnyán lassú szárny-csapásokkal a csúcsok felé.
ISKOLÁK:
1956-57: Komszomol Főiskola Moszkva
1964: Stefan Gheorghiu Pártfőiskola Bukarest
1970: Közgazdasági Akadémia Bukarest
1970:Társadalmi és Politikai Akadémia Bukarest, levelező tag
MUNKAHELYEK/ TISZTSÉGEK:
1949: Duna Fekete Tenger csatorna építkezésen ács
1950-52: Duna Fekete Tenger csatorna (Konstancán), IMSZ aktivista
1952-54: Békási Vízerőmű építkezési telepén IMSZ rajoni titkár
1954-56: Buhus majd Piatra Neamt , IMSZ első titkár és Bákó tartomány IMSZ titkára
1957-65: A Magyar Autonóm tartomány teületi Kisz Bizottság első titkára
1965-66: Gyergyószentmiklósi rajon Pártbizottásgának első titkára
1966-67: Az RKPB instruktora
1968-72: Kovászna megye Pártbitottságának első titkára és a Megyei Néptanács elnöke
1972 tavaszán : Lemondok a párt tisztségekről. Felmentésemet kértem a RKP Központi Bizottsága és Végrehajtó Bizottságának póttagságáról, valamint a Megyei Pártbizottság és Megyei Néptanács tisztségeimről
1972-73, 1978 február-augusztus: A Karánsebesi Faipari Kombinát vezérigazgatója
1973-78: A Marosvásárhelyi Kisipari Szövetkezetek Szövetségének megyei elnöke
1978 nov. 1.-től 1990 jan.1-ig: A Marosvásárhelyi Meggyesfalvi Konzervgyár igazgatója
1989 dec 22.- 1990 május 20.: A Marosv. Megmentési Front elnöke, valamint az Országos Nemzeti Megmentési Front alelnöke és áprilistól és a Nemzeti Kisebbségek Ügyével Foglalkozó Bizottság elnöke
1990: Az Országos Nemzeti Egység Tanács alelnöke és a Kisebbségi Bizottság elnöke
1990 május 20.-tól: Kovászna Megye szenátora, a Román Szenátus alelnöke
1990 júniusában: Megalakitom a Nemzeti Kisebbségi és Etnikai Szövetségek Ligáját 13 taggal
1991 nov. 21-én: a Román Parlament 514 tagjaiból egyedül nem veszek részt az új Alkotmány megszavazásán, amiért megfosztanak a szenátori mandátumtól
1993-ban: A Háromszéki RMDSZ szervezetének elnöke
1993-ban: Megalakítom a Székely Faluért Alapítványt: 22 traktort és 42 mezőgazdasági gépet adományoztam a székely falvaknak. Több mint félmiliárd lejjel támogattam egyházakat, civil, politikai és ífjusági szervezeteket, nagycsaládosokat és magatehetetlen öregeket, természetkárosultakat, emlékházakat, művelődési otthonokat és történelmi személyiségek szoborállítását
1968-72: Szobrot állítottam Gyárfás Miklósnak, Gábor Áronnak Kézdivásárhelyen, Csoma Sándornak Kovásznán és Csomakőrösön, Benedek Eleknek Kisbaconban
Az elvégzett munka eredményeként 15 állami kitüntetésben részesültem; az első 1955-ben a Munka Érdemrénd harmadik fokozattal tüntették ki a Vízerőmű ötkilométeres vízvezető alagútjának megépítésekor; 6 Érdemrendi diplomát kaptam a KISZ központi Bizottságtól; 1987-ben az Ilyés Alapítány Bethlen Gábor diplomával tüntetett ki.
11977-1987 között 15 memorandumot, emlékíratot, tiltakozó levelet írt a román párt és államvezetésnek, a Román Kommunista Párt nemzeti kisebbségeket, köztük nem utolsó sorban a magyar kisebbséget ért jogsértő és diszkriminációs politikája ellen, a Ceausescu házaspár személykultusza és antidemokratikus gazdasági és társadalmi politikája ellen. A pártállam és állampárt megtorlásokkal válaszolt minderre, annak ellenére, hogy megszereztem Ion Gheorghe Maurer tekintélyes politikus, Románia volt külügyminisztere és miniszterelnökének szimpátiáját és félreérthetetlen támogatását, valamint Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Nagy László költők támogatását, az erdélyi értelmiségiek legtekintélyesebb személyiségeinek egyetértését és támogatását, többek között Dr. prof. Kovács György, Csőgör Lajos, Pof. Dr. Dóczy Pál, Kowalszki Péter, Sütő András, Kányádi Sándor, Balogh Edgár, Gálfalvi György, Demény Lajos, Farkas Árpád, Magyari Lajos, Szilveszter Lajos, Zsufa Zoltán, Dr. Benedek Géza, az erdélyi magyarság egyetértő, aggódó és támogató szimpátiáját, a zsidó hitközösség nagyjainak érdeklődését és támogatását, a romániai német kisebbég vezető egyéniségeinek, köztük Eisenburger, a Német Nemzeti Tanács elnökének elismerését. Külföldről is sokan felkerestek és bátorítottak ezekben a nehéz években: Felix Ermacora, nemzetközi jógász pofesszor (Ausztria), Böröcz József (Svájc), Szekeres Zsolt (USA), Haraszti Miklós és Kassák Marianne, Für Lajos, Lezsák Sándor, Tamás Gáspár Miklós, Pordány László és neje, valamint Domokos Pál Péter egy dedikált könyvet küldött, nagyon szép értékelő és bátorító szöveggel. A románság is nagy érdeklődő szimpátiával követte a majdnem 18 év ellenállói tevékenységet. Azokban az években számos román értelmiségi, mérnök, közgazdász, egyetemi tanár, ortodox papok és főpapok kerestek meg személyesen és fejezték ki egyetértésüket, támogatásukat, beadványaimban foglalt, a Szabad Európa Rádió és Amerika Hangján keresztül visszasugárzott leveleim tartalmáért.
Craiova városában román demokratákból egy 30 fős társaság alakult, akik népzserűsítették leveleim, beadványaim tartalmát. Sokan a közéleti személyiségek és politikusok közül 1989 után fejezték ki nagyraértékelésüket: a román ortodox pátriárka; Ion Coposu, a Nemzeti Parasztpárt elnöke , Iuliu Maniunak volt munkatársa; Radu Campeanu első találkozásunk alkalmával, 1990 januárjában, a következőket nyilatkozta: “Hódolatomat fejezem ki Ön iránt és nagyrabecsülésemet fejezem ki a román demokráciáért tett fáradozásaiért. Meg kell mondanom Önnek-folytatta-, hogy Párizsban sokszorosítottam és terjesztettem az Ön beadványait”. A Londonból hazatelepülő és a Nemzeti Parasztpárt színeiben, Románia első parlamenti elnökválasztásán indult Ion Iliescu ellenében, magyarul jól tudó, erdélyi származásu Ion Ratiu, a következőket mondta magyarul: “Karcsi, örvendek, hogy megismeretelek. Londonban románból angolra fordítottam leveleidet, még az angol királynőnek is eljuttattam.”
Ion Dumitrascu, Konstancai szenátor, a Tolsztoj szállóban a júniusi parlamenti vakáció kezdetén, feleségének és két lányának így mutatott be: “Hai, nevasta, veniti, fetelor, sa va prezint pe dl Carol Király, voi imi sunteti martori, cu cata infrigurare ascultam Radio Europa Libera, stirile si comentariile in legatura cu continutul scrisorilor d-lui Király. Toata simpatia si recunostinta pentru curajul avut si pentru tot ce ati facut pentru democratizarea tarii.”
A megboldogult román pátriárkával (teoctist), 2005 tavaszán a román parlament megalakulásánk centenáriumán, Bukarestben a Dealul Spirii-i régi parlament épületében, az emlékünnepség elött találkoztam vele utoljára; ez a találkozás emlékezetes, mert két nemzetiség közötti párbeszédet tükröz. A hivatalos egyéniségek lózsájában ült a pátriárka, az akkori miniszterelnök mellett, s én amikor a terembe léptem, a pátriárka meglátott, felállt a helyéről, elémbe sietett és meleg kézszorítással és arccsókkal köszöntött. Őszentsége szájából a következők hangoztak el: “Domnu' Király, imi pare bine, ca va vad! D-zeu sa va dea sanatate si viata lunga!” Mosolyogva hozzátette: “ D-nu Király, nu mai suntem noi dacii cei vechi”. Ezzel azt fejezte ki, hogy nem a dícső múlt számít, hanem a jelen. Erre én a következőt válaszoltam: “ Preasfintia Voastra, nici noi nu mai suntem hunii de alta data.” Ezzel én viszonoztam szimpátiámat és egyetértésemet az ő gondolatával. Nem a múlt számít, és nem az fontos, hogy kik voltak elődeink, ami számít, az a népek közötti megértés és békés együttélés.
